Magányos farkas aki egyedül él?
Érdekes, hogy a társadalmi elvárások alapján a magány helytelen. Akinek nincs párja az vagy magányos farkasnak titulált és skatulyázott emberré válik egy idő után, vagy egyszerűen ferde hajlamú emberként elkönyvelve élheti a mindennapjait. Senkinek nem jut eszébe komolyan elgondolkozni azon, hogy az a magányos ember vajon nem e tudatosan választotta a magányt. Nem mindenki képes együtt élni valakivel egy ellaposodott, kényszerűen- kelletlenül épp csak működő kapcsolatban. Vannak, akik képtelenek megalkudva meghúzni és túlélni egy életet. Kezükbe véve az irányítást, inkább saját igényeiknek megfelelően egyedül élnek. Mennyire egészséges a magány? Valójában társas lényként vagyunk könyvjelzőzve. Ki az a bolond, aki mégis az egyedül létet választja? De miért is bolond? Aki egyedül él és még boldog is, az nem normális? A kérdések hallatán akaratlanul elmosolyodtam. Ha valaki nem kényszeres magatartással szigeteli el magát környezetétől (hanem csak hosszabb ideje egyedül él), valójában éppen gyógyulófélben van lelkileg. Neki akkor, abban a pillanatba a magány jelenti a megoldást. Valamilyen okból kifolyólag, ami lehet akár olyan terv is számára, hogy egy ideig lelki fejlődésére fektet nagyobb hangsúlyt.
Van, akinek szüksége van, arra, hogy hosszabb ideig regenerálódjon egy nem működő kapcsolat után. Esetleg épp a hibáit keresi, hogy mit is ronthatott el? Miután,, kiszabadul,, egy kellemetlen, rosszul működő kapcsolatból természetes reakció a magány utáni vágy. Alkattól függő, hogy ki mennyi idő alatt képes túllépni rossz tapasztalatain és képes nyitni más emberek felé. Baj akkor van, ha szélsőséges magatartásra figyelünk fel, ilyen például a szélsőségesen magas szexuális vágy (partnerek gyakori váltogatása, ami ráadásul - bár tudom felnőtt emberek lévén mindenki tisztában van vele – a különböző nemi betegségekkel való megfertőződést és azok továbbadását is lehetővé teszi, ha nem védekeznek megfelelően.). A túlzott befelé fordulás, váratlan eltűnések, hangulatingadozások (itt az ok nélküli sírás és az agresszió a legfontosabb), az önkontrol elvesztése valóban komoly probléma, ital, szex és lelki értelemben is.
Amennyiben ezek a szélsőségek valóban alig néhány alkalommal jelennek meg, nincsen komoly probléma, valójában szinte minden ember, aki egy hosszabb kapcsolatból kilép, túlél ilyen szélsőségeket. Az illető temperamentumától függ, hogy hogyan reagál a várt, ám mégis váratlanul érkező szabadságra. Van, aki falja a férfiakat, nőket. Esetleg alkalmilag padlóig issza magát, mondván felejt. Mindkét esetben figyelnünk kell ismerősünkre, mert ha ezek a magatartási formák állandósulnak, komoly lelki kiégéshez vezetnek, nem beszélve a testi betegségekről, melyeket szerezhet.
Ha úgy érezzük, hogy magatartása kóros (amit a fentebb leírt tünetek alapján el lehet dönteni), próbáljuk rávenni az ismerősünket, barátunkat, rokonunkat, hogy orvoshoz menjen. Ne a körzeti orvoshoz, mivel ő, ha magas a betegek száma nem fektet hangsúlyt a beteg lelki állapotára. Személy szerint inkább pszichológust ajánlanék, aki akár néhány beszélgetés után is komoly eredményeket érhet el páciensével, úgy hogy magát a beteget kérdések segítségével vezeti rá a megoldásokra. Így előzhetőek meg a komolyabb testi és lelki sérülések.
Érdekes, hogy a társadalmi elvárások alapján a magány helytelen. Akinek nincs párja az vagy magányos farkasnak titulált és skatulyázott emberré válik egy idő után, vagy egyszerűen ferde hajlamú emberként elkönyvelve élheti a mindennapjait. Senkinek nem jut eszébe komolyan elgondolkozni azon, hogy az a magányos ember vajon nem e tudatosan választotta a magányt. Nem mindenki képes együtt élni valakivel egy ellaposodott, kényszerűen- kelletlenül épp csak működő kapcsolatban. Vannak, akik képtelenek megalkudva meghúzni és túlélni egy életet. Kezükbe véve az irányítást, inkább saját igényeiknek megfelelően egyedül élnek. Mennyire egészséges a magány? Valójában társas lényként vagyunk könyvjelzőzve. Ki az a bolond, aki mégis az egyedül létet választja? De miért is bolond? Aki egyedül él és még boldog is, az nem normális? A kérdések hallatán akaratlanul elmosolyodtam. Ha valaki nem kényszeres magatartással szigeteli el magát környezetétől (hanem csak hosszabb ideje egyedül él), valójában éppen gyógyulófélben van lelkileg. Neki akkor, abban a pillanatba a magány jelenti a megoldást. Valamilyen okból kifolyólag, ami lehet akár olyan terv is számára, hogy egy ideig lelki fejlődésére fektet nagyobb hangsúlyt.
Van, akinek szüksége van, arra, hogy hosszabb ideig regenerálódjon egy nem működő kapcsolat után. Esetleg épp a hibáit keresi, hogy mit is ronthatott el? Miután,, kiszabadul,, egy kellemetlen, rosszul működő kapcsolatból természetes reakció a magány utáni vágy. Alkattól függő, hogy ki mennyi idő alatt képes túllépni rossz tapasztalatain és képes nyitni más emberek felé. Baj akkor van, ha szélsőséges magatartásra figyelünk fel, ilyen például a szélsőségesen magas szexuális vágy (partnerek gyakori váltogatása, ami ráadásul - bár tudom felnőtt emberek lévén mindenki tisztában van vele – a különböző nemi betegségekkel való megfertőződést és azok továbbadását is lehetővé teszi, ha nem védekeznek megfelelően.). A túlzott befelé fordulás, váratlan eltűnések, hangulatingadozások (itt az ok nélküli sírás és az agresszió a legfontosabb), az önkontrol elvesztése valóban komoly probléma, ital, szex és lelki értelemben is.
Amennyiben ezek a szélsőségek valóban alig néhány alkalommal jelennek meg, nincsen komoly probléma, valójában szinte minden ember, aki egy hosszabb kapcsolatból kilép, túlél ilyen szélsőségeket. Az illető temperamentumától függ, hogy hogyan reagál a várt, ám mégis váratlanul érkező szabadságra. Van, aki falja a férfiakat, nőket. Esetleg alkalmilag padlóig issza magát, mondván felejt. Mindkét esetben figyelnünk kell ismerősünkre, mert ha ezek a magatartási formák állandósulnak, komoly lelki kiégéshez vezetnek, nem beszélve a testi betegségekről, melyeket szerezhet.
Ha úgy érezzük, hogy magatartása kóros (amit a fentebb leírt tünetek alapján el lehet dönteni), próbáljuk rávenni az ismerősünket, barátunkat, rokonunkat, hogy orvoshoz menjen. Ne a körzeti orvoshoz, mivel ő, ha magas a betegek száma nem fektet hangsúlyt a beteg lelki állapotára. Személy szerint inkább pszichológust ajánlanék, aki akár néhány beszélgetés után is komoly eredményeket érhet el páciensével, úgy hogy magát a beteget kérdések segítségével vezeti rá a megoldásokra. Így előzhetőek meg a komolyabb testi és lelki sérülések.
- Császár József (csaszjo@freemail.hu)2010-11-26 18:29:23Érdekes, ha végig olvassa valaki..
Szavazás